Tweet |
AHF Featured Member: Prof. Bela Bognar, "Professor Paprika" |
AHF Board Member Dr. Bela J. Bognar, Professor Emeritus of Social Work and Gerontology at Wright State University, founded the Hungarian Scholarship Fund (HSF) to finance the educational needs of needy students of Hungarian descent. The HSF is a tax-exempt organization. Students funded are economically disadvantaged and live in Hungary and in the lands which were separated from Hungary at the Treaty of Trianon following WWI costing Hungary 2/3 of her territory, 1/3 of her Hungarian population and vast natural resources. In addition to AHF, other major Fund benefactors include Doris Buffett, sister of the famous investor, Warren and head of the Sunshine Ladies Foundation for which Prof. Bognar is also a "Sunbeam" volunteer. Dr. Bognar, affectionately known as "Professor Paprika" as he raises scholarship funds through the annual sale of his own garden-grown peppers, also founded the Hungarian Ancestry Scholarship Fund at Wright State University in the Fall of 1988. The HASF scholarships are available to students of Hungarian descent. Dr. Bognar also founded the Gerontology Certificate program in the Department of Social Work at Wright State University which has operated for over three decades. Bela was born in September 20, 1931 in Pakod, Hungary, and later moved to Zalabér. About his birthplace, he writes:
In reflecting on the success of the HSF, he wrote:
Below is a biographical interview in Hungarian about Dr. Bognar: „Úgy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Megpróbáltam jó magyarnak lenni!" Egy nagyszerű magyar ember, az Amerikában élő dr. Bognár Béla professzor úr saját kezűleg írt élettörténetéből idézünk. 1931. szeptember 20-án születtem Pakodon. Ottani életünkre 2-3 éves koromtól emlékezem, amikor is egyedül maradtam: Pali testvéremet akkor vitték el Zalabérbe. Családunk egyszobás lakásban élt, amelyhez tartozott egy kamra is. A szoba mindig azé volt, aki éppen megnősült vagy férjhez ment. Én a konyhában aludtam a nagyanyámmal, aki nagyon szeretett engem. Mindig mondta: ha a többi 15 unokáját a mérleg egyik serpenyőjére teszi, én a másik oldalon lenyomtam volna őket. Van egy teória, és a tények is azt bizonyítják, hogy akik idős emberek között nőnek fel, azok más szemmel néznek rájuk, mint akik nem ismerték a nagyszüleiket. Akiknek nincs tapasztalatuk idős emberekkel, nem tudják, hogy minden, ami tőlük jön, az utánuk jövő nemzedékek életét is át- meg átszövi. Általuk vagyunk azok, akik vagyunk. Gondolom, éppen ezért töltöttem egész életemet idős emberek gondozásával, ezért írtam róluk könyveket, cikkeket, és tanítottam az időskor jellemzőit. Családunk a pakodi hegyen élt. Nagyanyámon és rajtam kívül velünk élt Ilus néni, Margit néni, Laci, Károly és Géza bátyám. Volt egy nagybátyám, Bognár Pál, aki fiatalon elhunyt, árván hagyva Anna lányát. Annáék voltak az egyedüli szomszédaink a hegytetőn. Volt egy jó barátom, Torma Laci. A gyerekek leginkább a faluban éltek, így a hegyen nem volt játszótársam. A három bátyám nyáron a pajtában, télen pedig az istállóban aludtak, a kútnál mosakodtak, borotválkoztak. A reggelit a konyhában költötték el. Mindig azt ettük, ami éppen a kertben termett. Nagyon szerettem a paprikás krumplit meg a lecsót. Több disznót öltünk évente, így a hús és a zsír is megvolt. Kenyeret a nagyanyám sütött csütörtökönként. Ebből vittem le Zalabérbe is. Egy Tischler nevű család lakott a kápolnánál, akiktől a tejet kaptam. Ők a rokonaink voltak. A faluban estig maradtam, így játszhattam Palival, a barátommal. Nagyanyámnak én voltam a szeme fénye a pakodi hegyen. Úgy vigyázott rám, mintha aranyból lettem volna. Kényeztetett, imádkozni tanított. Hosszú imádságokat mondatott el velem minden este. Vasárnaponként lejártunk a pakodi templomba, amikor pedig elkészült a dötki kápolna, oda is elmentünk imádkozni. Kisiskolás éveim Zalabérben De azért mégiscsak ragadt rám a könyvek szeretetéből valami az apámtól és Pali bátyámtól! Később a könyvek imádója lettem. Pali bátyámmal mindig volt munkánk a nyári szünetben, mert dolgos legények voltunk. Kezdetben a falu libáit őriztük, később a templomnál lettünk harangozók, és amikor felcserepedtünk, a cséplőgép mellett pelyvahordókká avanzsáltunk. A nyári munkával annyi gabonát kerestünk, hogy az egész családnak elég volt kenyérre egy évre. Diákéletem fordulópontja akkor következett be, amikor Zalaegerszegről Zalabérbe érkezett Kovács Erzsi tanító néni, aki matematikát, kémiát és irodalmat tanított. Ő már az első napi ismeretségünkkor tudta, hogy nem vagyok én olyan nagyon buta. Az első padba ültetett, plusz feladatokat adott. Ha valamelyiket elrontottam, jól megpofozott. Napi rendszerességgel tette ezt velem. (Egyébként nem ő volt az egyedüli pofozkodó tanár.) Egyszer magyarórán olyan verset adott fel, amelyet az egyik ügyes, szépen író lány írt fel a táblára. Mindenki másolta, csak én próbáltam megzavarni az órát – könyökkel ütögettem a padtársamat. Erzsi néni észrevette és letérdepeltetett a padlóra. Azt mondta, hogy iskola után a Rózsi hugom füzetéből ki kell másolnom a költeményt. Nekem ehhez nem fűlött a fogam, inkább bemagoltam. Csak csodálkozott aztán, hogy mennyire okos vagyok. Ettől a naptól kezdve minden megváltozott körülöttem. Az osztály legjobb tanulója lettem, többé nem verekedtem, mindent teljesítettem, amit a tanáraim kértek. Az osztálytársaimmal jóba lettem, vallásossá váltam – valahogy benőtt a fejem lágya. Ezután mindenki szeretett. A világháború Zalabérben 1941-ben megszületett Teri húgom. 1944 őszén szomorú esemény történt nálunk. Édesapámat koholt vádak alapján letartóztatták a fasiszták. Egyik vád az volt ellene, hogy feketézett. Hát mit feketézett? Semmink nem volt! Különösen rossz éve volt az a mezőgazdaságnak. Másik vád, hogy zsidókat bújtatott. Körülbelül 15 zsidó család élt Pakodon. Köztük a Keszler család, akiknek malmuk volt. Károly bátyám nekik dolgozott, és elbújtatta őket a dobronyi erdőben. Ők később Hollandiába menekültek. 10-15 évvel ezelőtt hazalátogattak és interjút adtak a Zalai Hírlapnak, amit nekem elküldtek. Apámnak Károly vagy Laci helyett kellett börtönben ülnie. Kínozták, vallatták, de apám semmiről sem tudott. Megbetegedett és így került munkaszolgálatra az Alföldre. Lövészárkokat ásattak velük minden nap, ahogy közeledett az orosz front a Balaton felé. Azon a vonalon dolgoztak, amelyen Radnóti Miklós csoportja járt. Ugyanezen a vonalon mentek egy-két nappal később. Apámnak Pannonhalmáról sikerült megszöknie egy-két zalai emberrel. Ez a menet ment Abda felé, ahol Radnóti Miklóst agyonlőtték és eltemették. Apámat 1941-ben kiképezték harci feladatokra. Igaz, kora miatt nem kellett a frontra mennie. Zalabérig nem állították meg őket mint szökevényeket, de a zalabéri hídon felismerték a nyilasok a csoportot. Apám nagy dumás volt és mondta, ha bármit cselekednek ellenük, a zsebük tele van gránáttal és együtt szállnak valamennyien a mennybe.– Pista bátyám, ne gatyázzon, menjen csak! – mondta az egyik ismerős nyilas. Nagyszerda este volt. Késő este kopogott valaki az ajtónkon. Anyám félve nyitott ajtót. Nagy volt az öröm, amikor apámat megláttuk. Szegény kimerülve, lerobbant egészségi állapotban, piszkosan került beljebb a lakásba. Gyorsan pakoljunk összes és menjünk fel a Botkai hegyre – mondta –, mert reggel már biztosan itt lesznek az oroszok! Nagycsütörtök reggel 1945-ben családunk fent volt a Botkai hegyen és onnan néztük, hogyan vonulnak be kis falunkba az orosz katonák. Lopott autón, kocsin, lóháton, motorbiciklin, tankon, teherautón özönlöttek a völgyben Csáford és Szentgrót felől. A németek pedig az ellenkező hegyről lövöldöztek rájuk, de nekik az nem számított. Párszor mi is belekerültünk a golyózáporba, de szemfülesek voltunk. Kifigyeltük, hogy a golyók körülbelül 5 méter magasan repkedtek, mi pedig jóval alacsonyabban szaladtunk. Egyik fától a másikig futottunk. Sosem ért el bennünket a golyó! Jó verést kaptunk otthon emiatt. Két lovas katona feljött hozzánk a Botkai hegyre. Körülnéztek, benéztek még a pincébe is. Keresték a német katonákat. Apám ismerte már az oroszok szokásait, tudta, hogy van egy előcsapatuk, akik a szép tiszta házakba beköltöznek és viszik, ami mozdítható. A házakat feldúlva hagyják el. Apám, hogy azt a látszatot keltse, nálunk már jártak az oroszok, a bútorokat össze-vissza dobálta. Élelmiszert kevés helyen találtak, mert azt a németek magukkal vitték visszavonuláskor kb. egy hónappal azelőtt. Hamar elment a hír, hogy a második orosz csapat már nem volt olyan szelíd a lakossággal, mint az első. Keresték az asszonyokat, lányokat. Éjjel-nappal hallottuk a jajgatásaikat. Próbáltuk elrejteni a nőket titkos padlásrészekbe, de nem mindenkit sikerült. Az oroszok sok házat felgyújtottak. Zalabérnek volt a legszebb könyvtára az iskolánkban. A családunk föntről a hegyről nézte, hogyan ég az iskola, a könyvtár. Mi, gyerekek még sírtunk is. A tanító lakását is felgyújtották! Nagypénteken volt az orosz gyújtogatás, nagyszombaton pedig esedékes volt a szokásos körmenet. Pali és én lementünk a hegyről a paphoz nagyszombaton és kérdeztük, lesz-e körmenet. Természetesen megtartottuk. Az oroszok néma csendben figyelték. Nem bántottak bennünket. Azokban a napokban, ’45-ben annyi minden történt. Mi, gyerekek, bandákba verődtünk. Emlékszem Ferenc Jóskára, Kolompár Jóskára, Pacsi Imrére. A bátyám, Pali volt a fej köztünk. Ő volt az, aki mindent pontosan, tervszerűen kiagyalt. Legfőbb dolgunk az volt, hogy amit a német, az orosz vagy a magyar hadseregnél nem szögeltek le, azt mi sorra ellopjuk, visszaszerezzük. Olyan arzenálunk volt fegyverekből, hogy az hihetetlen! Loptunk puskát, pisztolyt, géppisztolyt, kézigránátot és még egy kétkerekű aknavetőt is, amit az oroszok később megtaláltak és elvittek. A falunkban akkortájt vezették be a főutcán a csatornát. Még nem kötötték össze a Zala folyóval, így a lopott tárgyakat ezen juttattuk el a dugi helyünkre. Felnyitottuk a csatorna fedelét, ledobtuk a szajrét, amellyel egy másik bandatagunk elfutott jó messzire. A temetőben találkoztunk az ilyen akciók végén. Amikor kivonultak a falunkból az ideiglenesen tartózkodó csapatok, akkor visszamerészkedtünk mi is, és sorra eladtuk a szerzett kincseinket. Hol tojásért, hol egy-két tyúkért cseréltük a tárgyainkat. A parasztok leginkább a fegyvereknek örültek. Ez az állapot 1945 tavaszától őszig tartott. Ekkor minden szegény paraszt kapott hat hold földet. A szétosztott földeket pár év múlva visszavette az állam, és az akkori tulajdonosokat kulákká nyilvánították. Nagy csetepaté, veszekedés árán határozott apám úgy, hogy mehetek tanulni. Akkoriban az volt a szokás, hogy egy családból egy gyermeket taníttattak, a többi az otthoni gazdaságban segédkezett. Az én sorsom is ez lett volna, ha a Kovács Erzsi tanitó néni nem áll ki mellettem. Ő tudta, hogy nem vagyok buta gyerek, és nekem is szebb jövőt szánt. Végül is a családunkban minden gyermek legalább érettségi vizsgával rendelkezett, aminek később a szüleim nagyon örültek, mert a szocializmusban csak annak jutott könnyebb munka, aki tanult ember volt. Veszprémben két évet tanulhattam, majd Esztergomba kerültem az I. István nevű gimnáziumba. Innen egy év múlva újra költöznünk kellett. Végül a győri Révai Gimnázium tanulója lettem. Az érettségire úgy készültem, hogy nappal édesapámnak segítettem a földműves munkában, éjszaka pedig tanultam. Jó eredménnyel letettem az érettségit, majd felvételiztem több egyetemre. Minden oktatási intézményből elutasítottak, mondván, hogy én klerikális reakciós vagyok. Erzsi tanitó néninek köszönhetően mégis sikerült bekerülnöm Pécsre, a Pedagógiai Főiskolára, ahol a fölvételiztető tanár Zalabérről származott. Matematika–kémia szakra kerültem be. Pécsről átiratkoztam a budapesti Eötvös Lóránt egyetemre. Innen minden évben kirúgtak egy csomó diákot azzal az ürüggyel, hogy azt a szép, gyönyörű szociális rendszert akarjuk megdönteni. Az új életem Nyáron Budapestre utaztam és jelentkeztem a Gamma Optika Művekbe technikusképzésre, ahol a bátyám, Pali is dolgozott. A fölvételin nem mentem át a múltam miatt. Pesten meglátogattam Windisch nénit, aki sokszor adott nekem szállást, ha szükségem volt rá. Ő Budán lakott egy mozi felett, a Margit Köruton. Eljártam a Petőfi Kör gyűléseire, mert izgatott minden, ami Pesten történt körülöttem. Igaz, azon a híres műegyetemi gyűlésen nem voltam jelen, de a Bem téren már én is hallgattam a szónokokat. Itt találkoztam Horváth Csibivel, aki a Sztálin Akadémiára járt. Nagyon jó lövész hírében állt. Mint lövészt, engem sem soroltak az utolsók közé! Böhönyén és Taktakenézen voltam katona. Rajunkban a legjobb lövész voltam, amiért szabadsággal jutalmaztak. Rajparancsnoka lettem Gutay Lacinak, Weininger Gabinak és sok már híres fizikusnak. Egy kicsit értettem a politikához, mert a piarista tanárom, Androsics atya szépen elmagyarázta, hogy mi a nemzeti oldal, és mi a polgári oldal. Kik azok, akik a világ pénzét uralják. Androsics atya perfekt tudott oroszul és németül. Bécsben védte meg a doktorátusi diplomáját, amit a szabadkőművesekről írt. A forradalom alatt reménykedtünk abban, hogy majd az amerikaiak diplomáciával megállítják az oroszokat. Ez nem történt meg – leverték. Így volt az én forradalmam. A Lánchídon már Pest felé tartottunk sok száz emberrel, amikor jött a hír, hogy a rádiónál zűr van. Az ÁVO-sok lőnek a diákokra. Gutay Laci mondta el a részleteket, aki nekem nagyon jó barátom volt, és ő hatolt be elsőként a rádió épületébe. A Múzeumkertnél a tömeg akkora volt, hogy nem lehetett a rádióig eljutni. Sokan üvöltötték, hogy fegyverre van szükség. Fegyvert a Soroksári út környékén osztanak, tudtuk meg Csibivel. Csibi rögtön szervezett egy csoportot, és mint jó őrmester megígérte, hogy vigyáz ránk az ütközetben. Az első ütközet az oroszokkal történt, akik azt hitték, hogy bevonulnak Budapestre és mindenki elmenekül előlük. Jöttek tankon, teherautón, de mire a körút sarkára értek, megtépve érkeztek. Az úttest mindkét oldaláról sortűzzel fogadtuk őket. Kaptak hátulról is lövéseket, mert valamilyen munkáscsoport is lőtt rájuk. Mi ránk az ÁVO-sok lőttek az épületekből. A Corvin közben ismertem meg Helyes Lacit, aki Csibi ismerőse volt. Ő hívott bennünket a Corvin köziekhez, de Csibi azt ellenezte. Néhányan közülünk haza mentek, de két nap múlva ismét visszajöttek hozzánk. A mi csoportunknak az volt a feladata, hogy az orosz tankokat ne engedjük be a Kilián és a Corvin közbe. Mozgó csoportunkkal védtük a területünket az Üllői úttól a Boráros térig, de még egy kicsit lefelé a Soroksári úton is. November 4-én annyi tankot vetettek be az oroszok, hogy fegyver híján nem tudtuk feltartóztatni őket. A Nap utcában kerestünk fegyvereket, ott volt egy kiegészitő parancsnokság,de onnan már mind elvitték. Természetesen lőttünk ki orosz tankokat és ejtettünk foglyokat is. Az oroszok könnyen megadták magukat. Aki megadta magát, azt nem bántottuk, gyűjtőhelyekre vittük. Az ÁVO-sokat sem bántottuk, átadtuk a nép képviselőinek, akik letartóztatták őket. Az én szerepem valójában nem volt olyan lényeges a forradalomban, a fontos csak az volt, hogy részt vettem benne. A kommunizmus eszméje nagyon szép, de a megvalósítása nem egyszerű! Valakitől el kell venni az anyagi javakat, hogy az újraosztás megvalósulhasson. Akinek a kezében pénz van, az úgy érzi, hogy a hatalom is az övé. Ez az emberi tulajdonságok egyike. Természetesen ez Magyarország polgáraira is érvényes, örök törvény. Voltak, akik szívvel-lélekkel elkötelezték magukat a szocialista elveknek, de az anyagi javakból általában nem ők részesedtek. Így az újraelosztás nem hozta meg a várt eredményt. Tanulmányaim külföldön Munkahelyeim Tovább akartam tanulni posztgraduális fokon. A geriátriával (öregedéstan) és elmegyógyászattal akartam foglalkozni. Így kerültem Kaliforniába, Berkley-re, 1969 őszén egy évre. A legjobb tanuló lettem az egytemen, tiszta kitűnő. Los Angelesbe is elküldtek egyhónapos továbbképzésre. Ekkor már el volt intézve, hogy doktorátust szerzek Wisconsinban. Négy év kellett Madisonban a doktorátusi címig. Két év alatt letettem az összes vizsgát, majd szakdolgozatot írtam. Egy évig kutatómunkát végeztem, amiért már fizetést is kaptam, majd egy évig írtam a disszertációmat az idősekről. Összehasonlítottam azokat a férfiakat, akik sohasem nősültek meg, azokkal, akik idős korukban is feleséggel éltek. A tanulmányomat egy katonai kórházban végeztem. Sok könyvem, újságcikkem jelent meg erről a témáról. Hetvenhat éves koromban is még erről a témáról kellett beszélnem Clevelandben. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, harminc éven keresztül tanítottam a Wright State University-n, Dayton, Ohio. Pontosabban két évet Wisconsinban és 28 évet a Wright State-en. Közben jártam a konferenciákra, írtam könyveket és tartottam a kapcsolatomat a Belgiumban elő barátaimmal. Epilógus Megpróbáltam jó magyarnak lenni, és nyugdíjas koromra két ösztöndíjat hoztam létre. Ezt nagy dolognak tartom. A Wright State University az alapításra 85 000 dollárt gyűjtöttem össze. A pénzgyűjtési technikákat még Belgiumban tanultam meg, a jezsuita Muzslay István atya mellett, aki mindig elvitt magával pénzt gyűjteni. Az atya szépen felöltöztetett, bemagoltatott velem egy ötperces szöveget flamandul és franciául. Én voltam az a koldusszegény Leuvenben élő diák, akinek a diákotthonra kellett a pénz. Azóta már tízparancsolatot is írtam, kitől hogyan kell pénzt gyüjteni. A legnehezebb volt a magyaroktól, még ha gazdagok is! Az egyik ösztöndíj a Wright State Egyetemé. A meglévő pénznek csak a kamatját adják ki minden évben. Ez úgy 3-4 ezer dollár. Ezt az összeget adják ki minden évben magyar származású diáknak. A Magyar Ösztöndíj Alapot az otthoni és a határon túli rászoruló diákok megsegítésére hoztuk létre 12 éve. Ez az alap eddig 125 diákot támogatott öt országban. Ezek közül 54 diák végzett. Támogatásukra eddig több mint 365 ezer dollárt utaltunk át, ennek kétharmada az amerikaiak felajánlásai, csak egyharmada a magyaroké. Ha én már nem élek, az alapítvány a Kalazanciai piarista alapítványba megy, amely Buffalóban van. Ott Dr. Forgách Péter nevű barátom – aki sokkal fiatalabb nálam és szemorvos – fogja ezt tovább folytatni. Ez az a dolog, amelyre büszke vagyok, mert tudok segíteni szegény diákokon! Örülök, hogy nyugdíjas koromra büszke lehetek erre! Van a Jóistennek két parancsolata. Az egyik, hogy „szeresd az uradat, Istenedet”. Ezt a világ történelmében annyira komolyan veszik az emberek, hogy képesek egymást ölni érte. Ezt sosem tudtam elfogadni. A második parancsolat a felebaráti szeretet: „Úgy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Ezt próbáltam mindig megtartani. Én vallásos emberként éltem mindig. A felebaráti szeretetet tartottam a Jóisten legfontosabb parancsolatának. Az én felebaráti szeretetem a szegény diákok megsegítésében teljesedett ki. Ez az én vallási filozófiám. [< Back to Hungarian Scholarship Fund] Hungarian Charity Balls
| "Alapszabályunk szerint célunk az, hogy támogassuk Magyarországon és az elszakított területeken azokat a diákokat, akiknek nehéz lenne tovább tanulni. Három szempontot veszünk figyelembe a diákok kiválasztásában: jó magyar legyen a diák, jó tanuló és szegény." - Prof. Bela Bognar The American Hungarian Federation, through its Hungarian American Education and Cultural Preservation Fund (Amerikai Magyar Oktatási és Kultúrális Alap (AMOKA), supports scholarships for needy Hungarian ethnic minority students from 5 countries... [Read more about the Hungarian Scholarship Fund] Help AHF support the Hungarian Scholarship Fund! Click "Donate" below to make tax-dedictible donation to the Hungarian Scholarship Fund Online!
Follow the easy instructions and add a note to earmark your donation for this fund. Be sure to indicate what percentage of your donation is for the HSF Fund, AMOKA, vs. AHF general funds. You can also mail a check payable to "American Hungarian Federation" indicating membership, HSF, or General Contribution in notes to: Related Articles 11/30/2006 - Grandma Brought Down Communism, By: Bernard Starr, PhD: "...But Bognar had a different view. He says grandmothers brought communism down — and he has the facts and experiences to support his maverick view. As a teenager in Hungary, Bognar remembered the unrelenting communist propaganda droning over the loudspeakers throughout the day at his high school in Budapest." [read more] 7/20/2011 - Bela Bognar, and other Magyar Club of Dayton members make cabbage rolls for the Hungarian Ancestry Scholarship Fund of Wright State University. If you are Hungarian and going to Wright State, you can apply for the scholarship here: http://magyarscholar.blogspot.com/ Bela's son, Steven Bognar, is an Emmy Award-winning filmmaker and 2010 Oscar Nominee. "The Last Truck" is a documentary about the closing of a General Motors plant in Moraine Ohio. Directed by Emmy Award-winning Steven Bognar and Julia Reichert, it was nominated for an Oscar for Best Documentary by the Motion Picture Association of America. The documentary aired on HBO in 2009. His first film, PERSONAL BELONGINGS, tells the story of his father Bela Bognar, WSU professor emeritus in Social Work. The film premiered at the Sundance Film Festival, screened on the PBS series P.O.V., and won top awards at film festivals around the world. [Read more about Steven Bognar] Commentary: Filmmaker’s dad recalls war memories rescue of cow. Easter week always reminds Bela J. Bognar of his young life in western Hungary, World War II, and “a cow named Sandy.” Bognar, the father of award-winning filmmaker Steve Bognar, lives in Casstown, in Miami County, these days, and he tells a captivating story. [read more] A Letter from an HSF Scholar 12/28/2004 - "Nehéz az a tudat, hogy sehol nemvagyunk igazán otthon." A letter from Scholarship recipient Forró Krisztián: "Tisztelt Dr. Szilágyi Pál! Elöször is KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET kívánok
önnek,az egész családjának és mindenkinek,akinek a segztséget
köszönhetem! Nagyon sokat jelentett az iskoláztatásomhoz
az a pénz összeg, amit Bélabácsival gyujtöttek.Vagy
jobbanmondva segítségként ajánlottak fel. Mind ahogy az önéletrajzomból kiderül Vajdasági
magyar diák vagyok. Erre mifelénk elég ínséges
idok járnak. Kormányválltás az elmúlt
idoben rengetegszer történt, ígéretek is elhangzottak
rengeteg helyrol még az anyaországból is. Sajnos
a kettös állampolgársággal kapcsolatos népszavazás
is ÖNÉLETRAJZ A családi helyzetemet nézve,szüleimmel élek. Egyke vagyok.1985 november 19-én születtem Bácska Topolyán. Az idén töltöm be a tizenkilencedik életévemet. Az általános iskolát Ómoravicán fejeztem kituno tanulmányi eredménnyel. Majd a középiskolát a topolyai Dositej Obradovic Gimnáziumban, 4,07-es jeles tanulmányi eredménnyel. Angol nyelvbol, magyar nyelvbol és képzomuvészetbol érettségiztem. Jelenleg a Szabadkai Óvóképzobe íratkoztam be, önkölcségire.Amit még rólam tudni kell, hogy nagyon szeretek sportolni, jártam küzdosportra is, és imádok festeni, rajzolni, zobrászkodni, a képzomuvészet minden részét. Ezért régi álmom, hogy rajztanár legyek. Szeretnék gyerekekkel foglalkozni, átadni minden tudásom, tapasztalatom és remélem sikerül majd ezt valahogy megvalósítani. Sokmindent az ómoravicai
muvésztelepen tanultam meg. Korongozást agyagozást.
Ezenkívül résztvettem egy 20 órás számítástechnikai
tanfolyamon, haladó szinten. Az idén egy második és
egy harmadik helyezést értem el kerámia illetve festmény
kategóriában a MIRK-en. Illetve a négy év középiskola alatt két évben én
kaptam az elso helyezést az iskola versenyen. Ezenkívül
sokat tevékenykedek a faluban, Teleházban.
Megpróbáltam a felvételit Pécsen a képzomuvészeti
akadémián, de úgylátszik, hogy oda a tehetségem
nem volt elég, de nem szeretném abbahagyni a rajzolást.
Rengeteg tanulni valóm van még csak szinte Tisztelettel: Forró Krisztián Below are a few of the other programs SUPPORTING HUNGARIAN SCHOOLS:
CULTURAL PRESERVATION:
|